H. L. Mencken

H. L. Mencken
Született	Henry Louis Mencken 1880. szeptember 12. Baltimore, Maryland, Amerikai Egyesült Államok
Elhunyt	1956. január 29. (75 évesen) Baltimore, Maryland, Amerikai Egyesült Államok
Állampolgársága	amerikai
Nemzetisége	amerikai USA
Házastársa	Sara Haardt
Élettársa	Marion Bloom
Szülei	August Mencken, Sr.
Foglalkozása	szatíraszerző irodalomkritikus esszéíró társadalomkritikus önéletrajzíró író újságíró történész nyelvész szerkesztő kultúrakritikus
Iskolái	Baltimore Polytechnic Institute
Sírhelye	Loudon Park Cemetery
H. L. Mencken aláírása
IMDb
A Wikimédia Commons tartalmaz H. L. Mencken témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Henry Louis Mencken (Baltimore, 1880. szeptember 12. –‎ Baltimore, 1956. január 29.) amerikai újságíró, esszéíró, szatirikus, kultúrkritikus és az amerikai angol nyelv tudósa volt. Széles körben nyilatkozott a társadalmi életről, az irodalomról, a zenéről, a kiemelkedő politikusokról és a kortárs mozgalmakról. A Scopes-perről szóló szatirikus tudósítása, amelyet „majompernek” nevezett el, szintén felkeltette a figyelmet. A menckeniánus kifejezés számos szótárban szerepel, hogy Menckennel kapcsolatos vagy ahhoz kapcsolódó dolgokat jelöljön, beleértve harcias retorikai és prózai stílusát is.

Tudósként Mencken Az amerikai nyelv című, többkötetes tanulmányáról ismert, amely az angol nyelv amerikai nyelvhasználatát vizsgálja. A német filozófus, Friedrich Nietzsche csodálójaként nyíltan ellenezte a szervezett vallást, a teizmust, a cenzúrát, a populizmust és a képviseleti demokráciát, amely utóbbit olyan rendszernek tekintette, amelyben az alsóbbrendű emberek uralják feletteseiket. Mencken a tudományos haladás híve volt, és kritikusan viszonyult az oszteopátiához és a kiropraktikához. Emellett nyíltan bírálta a közgazdaságtant.

Mencken ellenezte Amerika belépését az első és a második világháborúba. Magánnaplójában szereplő egyes véleményeket némely kutatók rasszistaként és antiszemitának minősítettek, bár ezt a jellemzést vitatták. Larry S. Gibson jogászprofesszor azzal érvelt, hogy Mencken faji nézetei jelentősen megváltoztak korai és későbbi, 50 éves korában írt magánjellegű írásai között, és hogy pontosabb Mencken-t elitistának, mint rasszistának nevezni. Úgy tűnt, őszintén lelkesedik a militarizmusért, de soha nem amerikai formájában. „A háború jó dolog” – írta –, „mert őszinte; elismeri az emberi természet központi tényét... Egy túl sokáig békében élő nemzet egyfajta gigantikus vénlánnyá válik.”

Hosszú ideje a nyugat-baltimore-i Union Square negyedben álló otthonát városi múzeummá – H. L. Mencken Házzá – alakították át. Iratait különböző városi és egyetemi könyvtárakban osztották szét, a legnagyobb gyűjteményt a baltimore-i Enoch Pratt Ingyenes Könyvtár központi fiókjának Mencken-termében őrizték.

Fiatalkora és iskolái

Mencken 1880. szeptember 12-én született a marylandi Baltimore-ban. Anna Margaret (Abhau) és August Mencken Sr., egy szivargyár tulajdonosának gyermekeként született. Német származású volt, és gyermekkorában németül beszélt. Amikor Henry hároméves volt, családja új otthonba költözött a régi Nyugat-Baltimore Union Square negyedében, a Hollins Street 1524. szám alá, amely a Union Square parkra néz. Azon kívül, hogy a házasság alatt öt évig máshol élt, és középkorú özvegyemberré vált, Mencken élete végéig ott maradt.

Legnépszerűbb memoárjában, a Happy Days-ben baltimore-i gyermekkorát „nyugodtnak, biztonságosnak, eseménytelennek és boldognak” írta le.

Kilenc éves korában elolvasta Mark Twain Huckleberry Finnjét, amelyet később „életem legnagyszerűbb eseményének” nevezett. Elhatározta, hogy író lesz, és falánk módon olvasott. Egyik télen, még középiskolás korában, elolvasta William Makepeace Thackeray műveit, majd „visszatért Addisonhoz, Steele-hez, Pope-hoz, Swifthez, Johnsonhoz és a tizennyolcadik század többi nagyszerűjéhez”. Elolvasta Shakespeare teljes kánonját, és Rudyard Kipling és Thomas Huxley lelkes rajongója lett. Fiúként Menckennek gyakorlati érdeklődése is volt, különösen a fényképezés és a kémia, és végül otthoni kémiai laboratóriumot nyitott, ahol saját tervezésű kísérleteket végzett, amelyek közül néhány véletlenül veszélyes volt.

Általános iskolai tanulmányait az 1880-as évek közepén kezdte a Knapp professzor iskolájában, a Holliday utca keleti oldalán, az East Lexington és a Fayette utca között, a Holliday utcai színház mellett, az újonnan épült Baltimore-i városházával szemben. A mai helyén áll a háborús emlékmű és a városháza tere, amelyet 1926-ban állítottak fel az első világháborús halottak emlékére. 15 évesen, 1896 júniusában búcsúbeszéddel végzett a Baltimore-i Műszaki Intézetben, amely akkoriban egy kizárólag férfiak számára fenntartott matematika, műszaki és természettudományos középiskola volt.

Három évig dolgozott apja szivargyárában. Nem szerette a munkát, különösen az értékesítési részét, és elhatározta, hogy elhagyja az üzletet, akár apja áldásával, akár anélkül. 1898 elején írásórát vett fel a Cosmopolitan Egyetemen, egy ingyenes levelező iskolában, amelyet a Cosmopolitan magazin alapított. Ez Mencken hivatalos felsőoktatási tanulmányainak teljes egészét jelentette újságírói vagy bármely más területen. Apja halála után, néhány nappal karácsony után, még ugyanebben az évben, az üzlet nagybátyjára szállt, és Mencken szabadon folytathatta újságírói karrierjét. 1899 februárjában jelentkezett a Morning Herald újsághoz (amely 1900-ban Baltimore Morning Herald lett), és részmunkaidőben felvették, de néhány hónapig megtartotta állását a gyárban. Júniusban teljes munkaidős riporterként alkalmazták.

Pályafutása

Mencken kb. 1920-ban

Mencken hat évig dolgozott riporterként a Heraldnál. Kevesebb mint két és fél évvel a nagy baltimore-i tűzvész után az újságot 1906 júniusában megvásárolta Charles H. Grasty, a The News 1892 óta tulajdonosa és szerkesztője, valamint a város legrégebbi (1773 óta működő) és legnagyobb napilapjának, a The Baltimore Americannek a versenytárs tulajdonosa és kiadója, Felix Agnus tábornok. Ezután felosztották egymás között a The Herald munkatársait, vagyonát és erőforrásait. Mencken ezután a The Baltimore Sunhoz került, ahol Charles H. Grastynak dolgozott. Továbbra is teljes munkaidőben írt a The Sunnak, a The Evening Sunnak (alapítva 1910-ben) és a The Sunday Sunnak 1948-ig, amikor egy szélütés után abbahagyta az írást.

Mencken elkezdte írni azokat a vezércikkeket és véleménycikkeket, amelyek hírnevet szereztek neki a The Sunban. Emellett novellákat, egy regényt, sőt verseket is írt, amelyeket később közzé is tett. 1908-ban irodalomkritikus lett a The Smart Set magazinnál, 1924-ben pedig George Jean Nathannal megalapította és szerkesztette az Alfred A. Knopf által kiadott The American Mercury című folyóiratot. A lap hamarosan országos terjedést ért el, és nagy befolyással bírt Amerika-szerte az egyetemi kampuszon. 1933-ban Mencken lemondott szerkesztői posztjáról.

Mencken; fotó: Carl Van Vechten, 1932

A nagy gazdasági világválság alatt Mencken nem támogatta a New Dealt, ami népszerűségébe került. 1931-ben az arkansasi törvényhozás elfogadta azt az indítványt, hogy imádkozzanak Mencken lelkéért, miután az államot a "morónia csúcsának" nevezte. Az 1930-as évek közepén Mencken Franklin D. Roosevelt elnöktől és az ő New Deal liberalizmusától tartott, mint hatalmas erőtől. Charles A. Fecher szerint Mencken "mélyen konzervatív volt, neheztelt a változásokra, visszatekintett a letűnt idők 'boldog napjaira', és nem akarta a világ egyetlen olyan részét sem, amelyet az New Deal ígért behozni". Menckennek komoly fenntartásai voltak az Egyesült Államok második világháborús részvételével kapcsolatban. Több évre felhagyott a The Baltimore Sunnak írt írással, emlékirataira és más szerkesztői projektekre összpontosított, miközben tanácsadóként szolgált annál a lapnál, amely szinte egész pályafutása során otthonául szolgált.

1948-ban rövid időre visszatért a politikai életbe, hogy tudósítson az elnökválasztásról, amelyen Harry S. Truman elnök a republikánus Thomas Dewey-val és a Progresszív Párt elnökével, Henry A. Wallace-szal nézett szembe. Későbbi munkássága humoros, anekdotikus és nosztalgikus esszékből állt, amelyek először a The New Yorkerben jelentek meg, majd a Happy Days, Newspaper Days és a Heathen Days című könyvekben jelentek meg.

Magánélete

Sara Haardt Mencken

1930. augusztus 27-én Mencken feleségül vette Sara Haardtot, a baltimore-i Goucher College angol szakos német-amerikai professzorát, aki tizennyolc évvel volt fiatalabb nála. Haardt egy sikertelen kísérletet vezetett Alabamában a 19. alkotmánykiegészítés ratifikálására. A kettő 1923-ban találkozott, miután Mencken előadást tartott a Goucher Egyetemen; hét évig udvaroltak egymásnak. A házasság országos hírekbe került, és sokan meglepődtek, hogy Mencken, aki egykor a házasságot a „remény végének” nevezte, és aki közismerten gúnyolta a nemek közötti kapcsolatokat, oltárhoz lépett. „A Szentlélek tájékoztatott és inspirált engem” – mondta Mencken. „Mint minden más hitetlen, én is babonás vagyok, és mindig a megérzéseimre hallgatok: ez most egy nagyszerű megérzésnek tűnt.” Még ennél is megdöbbentőbb, hogy egy alabamai születésűt vett feleségül, annak ellenére, hogy korábban csípős esszéket írt az amerikai Délről. Haardt házasságuk alatt végig tuberkulózis miatt rossz egészségi állapotban volt, és 1935-ben agyhártyagyulladásban halt meg, Mencken pedig gyászba borult. Mindig is támogatta az írásait, és halála után novelláinak gyűjteményét adta ki Southern Album címmel. Haardt gyermekkori barátja, az alabamai írónő, Sara Mayfield hosszasan írt Haardtról és Menckenről 1968-as The Constant Circle: H. L. Mencken and His Friends ("Az állandó kör: H. L. Mencken és barátai") című könyvében.

Utolsó évek

1948. november 23-án Mencken szélütést kapott, aminek következtében teljesen eszméleténél volt, de szinte képtelen volt olvasni és írni, és csak nehezen tudott beszélni. A szélütés után szívesen hallgatott klasszikus zenét, és miután beszédképessége némileg helyreállt, beszélgetett a barátaival, de néha múlt időben utalt magára, mintha már halott lenne. Élete utolsó évében barátja és életrajzírója, William Manchester naponta olvasott fel neki.

Halála

Mencken álmában halt meg 1956. január 29-én. A baltimore-i Loudon Park temetőben temették el. Kívánságának megfelelően egy nagyon kis, rövid és zártkörű szertartást tartottak.

Bár a sírkövén nem szerepel, a Smart Set napjaiban egy vicces sírfeliratot írt magának:

Ha miután elhagyom ezt a völgyet, valaha is emlékezni fogsz rám, és arra gondoltál, hogy örömet szerezz a szellememnek, bocsáss meg egy bűnösnek, és kacsints a szemeddel egy egyszerű lányra.

Meggyőződései

Szerkesztői minőségében Mencken szoros barátságba került korának vezető irodalmi személyiségeivel, köztük Theodore Dreiserrel, F. Scott Fitzgeralddal, Joseph Hergesheimerrel, Anita Loosszal, Ben Hechttel, Sinclair Lewisszal, James Branch Cabellel és Alfred Knopffal, valamint számos fiatal riporter, köztük Alistair Cooke mentora volt. Olyan művészeket is támogatott, akiknek a munkásságát érdemesnek tartotta. Például azt állította, hogy az olyan könyvek, mint Eddie Cantor (David Freedman szellemírója) Caught Short! A Saga of Wailing Wall Street (1929) című műve, többet tettek Amerikának a nagy gazdasági világválságból való kihúzásáért, mint az összes kormányzati intézkedés együttvéve. John Fante mentora is volt. Thomas Hart Benton illusztrálta Mencken Europe After 8:15 című könyvének egyik kiadását.

Mencken számos művet publikált különböző álnevek alatt, többek között Owen Hatteras, John H. Brownell, William Drayham, WLD Bell és Charles Angoff művei alatt. Leonard K. Hirshberg orvos szellemírójaként cikksorozatot, majd 1910-ben egy könyv nagy részét írta a csecsemőgondozásról.

Mencken csodálta a német filozófust, Friedrich Nietzschét (ő volt az első író, aki angol nyelven tudományos elemzést adott Nietzsche nézeteiről és írásairól), valamint Joseph Conradot. Humorában és szatírájában sokat köszönhetett Ambrose Bierce-nek és Mark Twainnek. Sokat tett Dreiser védelmében, annak ellenére, hogy nyíltan elismerte hibáit, többek között kijelentette, hogy Dreiser gyakran rosszul írt és hiszékeny. Mencken 1941-es esszégyűjteményében kifejezte elismerését William Graham Sumner iránt, és sajnálta, hogy soha nem ismerte személyesen Sumnert. Ezzel szemben csípős volt Hans Vaihinger német filozófus kritikájában, akit "rendkívül unalmas szerzőnek" nevezett, és akinek híres Philosophy of 'As If' című könyvét jelentéktelen "lábjegyzet minden létező rendszerhez" minősítéssel utasította el.

Mencken kiadásra ajánlotta Ayn Rand filozófus és író első regényét, a We the Living-et, és „egy igazán kiváló műnek” nevezte. Röviddel ezután Rand levelezésében „egy olyan filozófia legnagyobb képviselőjeként” szólt hozzá, amelynek életét szentelni akarta, az „individualizmus”-nak, és később kedvenc publicistájaként tüntette fel.

Mencken számára a Huckleberry Finn kalandjai volt az amerikai irodalom legkiválóbb műve. Különösen élvezte Mark Twain ábrázolását, amely hiszékeny és tudatlan városlakókat, „fajankókat”, ahogy Mencken nevezte, ábrázol, akiket újra és újra átver két színes szélhámos: a szándékosan szánalmas „herceg” és „dauphin”, akikkel Huck és Jim a Mississippi folyón utaznak lefelé. Mencken számára az ábrázolás Amerika vicces sötét oldalát testesíti meg, ahol a demokrácia, ahogy Mencken meghatározta, „sakálok imádata szamár által”.

Az ilyen fordulatok felidézték Ambrose Bierce sötét szatirikus, The Devil's Dictionary ("Az ördög szótára") című művében bemutatott tudós cinizmust és éles nyelvhasználatot. Mencken, a közismert mogorva, a demokratikus álláspontot képviselő támadott témákban, ostorozta a politikát, a képmutatást és a társadalmi konvenciókat. Az angol nyelv mestereként hajlamos volt a fellengzősködésre, és egyszer megvetette, ahogy a szerény hot dog zsemle a „ma uralkodó, őrölt makkból, párizsi gipszből, fürdőszivacs-foszlányokból és a légköri levegőből álló, tömör tekercsekké” süllyedt.

Mencken a puritanizmust úgy határozta meg, mint „a kísértő félelem, hogy valaki, valahol, boldog lehet”, és úgy vélte, hogy az Egyesült Államok nem vetette el a puritánok befolyását. Úgy vélte, hogy az amerikai kultúra, ellentétben európai társaival, nem érte el a szellemi szabadságot, és az irodalmat erkölcsi ortodoxia, nem pedig művészi érdem alapján ítéli meg. Legszókimondóbb esszéje a „Puritanizmus mint irodalmi erő” volt 1917-es esszégyűjteményéből, az A Book of Prefaces-ből:

A puritán esztétikai érzékének teljes hiánya, minden romantikus érzelemmel szembeni bizalmatlansága, az ellenzékkel szembeni páratlan intoleranciája, saját sivár és szűklátókörű nézeteibe vetett megingathatatlan hite, vad támadásainak kegyetlensége, a kérlelhetetlen és barbár üldözés iránti vágya – mindezek szinte elviselhetetlen terhet róttak az eszmecserére az Egyesült Államokban.

Országos szinten publikáló publicistaként és könyvszerzőként széles körben nyilatkozott a társadalmi életről, az irodalomról, a zenéről, a kiemelkedő politikusokról és a kortárs mozgalmakról, például a mértékletesség mozgalomról. Mencken a tudományos haladás lelkes szószólója volt, szkeptikus volt a gazdasági elméletekkel szemben, és határozottan ellenezte az oszteopátiás/kiropraktikus orvoslást. Emellett megcáfolta az objektív híradások gondolatát, mivel "az igazság olyan árucikk, amelynek megvásárlására a megkülönböztetés nélküli emberek tömegeit nem lehet rávenni", és humoros leírást fűzött hozzá arról, hogy a "Homo Boobust" (kb. "értelmetlen ember"), a "magasabb rendű emlősökhöz" hasonlóan, "bármi is motiválja", "ami kielégíti uralkodó vágyait".

Nietzsche őszinte csodálójaként Mencken a képviseleti demokrácia ellenzője volt, mivel úgy vélte, hogy az alsóbbrendű emberek uralják feletteseiket. Nietzschéhez hasonlóan Mencken is bírálta a vallásos hitet és magát Isten fogalmát, mivel rendíthetetlen ateista volt. Különösen ellenségesen viszonyult a keresztény fundamentalizmushoz, a keresztény tudományhoz és a kreacionizmushoz, valamint a „booboisie”-hoz, az általa a tudatlan középosztályt megnevező kifejezéshez ("fajankóság"). 1925 nyarán részt vett a híres Scopes „majomperében” Daytonban, Tennessee államban, és csípős cikkeket írt a Baltimore Sunnak (amelyek széles körben megjelentek) és az American Mercurynak, gúnyolódva az evolúcióellenes fundamentalistákkal (különösen William Jennings Bryannal). Az Inherit the Wind című darab a per kitalált változata, és ahogy fentebb említettük, a cinikus riporter, E.K. Hornbeck Menckenen alapul. 1926-ban szándékosan letartóztatta magát, mert eladta az American Mercury egyik számát, amelyet a Comstock-törvények betiltottak Bostonban. Mencken nemcsak azokat a köztisztviselőket ostorozta, akiket nem kedvelt, hanem magát az amerikai választási politika állapotát is.

1926 nyarán Mencken nagy érdeklődéssel követte a Los Angeles-i nagy esküdtszék vizsgálatát a híres kanadai-amerikai evangélistával, Aimee Semple McPhersonnal szemben. Azzal vádolták, hogy meghamisította a bejelentett emberrablást, és az ügy országos figyelmet keltett. Minden várakozás megvolt arra, hogy Mencken folytatja korábbi fundamentalista-ellenes cikkeinek mintázatát, ezúttal McPherson éles kritikájával. Váratlanul a védelmére kelt, és számos helyi vallási és civil csoportot azonosított, amelyek az ügyet lehetőségként használták fel arra, hogy ideológiai céljaikat a szorult helyzetben lévő pünkösdi lelkész ellen érvényesítsék. Több hetet töltött Hollywoodban, Kaliforniában, és számos csípős és szatirikus cikket írt a filmiparról és a dél-kaliforniai kultúráról. Miután McPherson ellen minden vádat ejtettek, Mencken 1930-ban egy szarkasztikus és figyelmes cikkel újra elővette az ügyet. Azt írta, hogy mivel a város lakóinak nagy része a filmekből és újságokból merítette az „igazról, a jóról és a szépről” alkotott elképzeléseit, „Los Angeles sokáig emlékezni fog az ellene tett tanúvallomásra, miután elfelejtette azt, amely felmentette”.

Tudomány és matematika

Mencken megvédte Charles Darwin evolúciós nézeteit, de számos kiemelkedő fizikusról kedvezőtlenül nyilatkozott, és kevéssé tisztelte a tiszta matematikát. Az elméleti fizikával kapcsolatban a hosszú ideje szerkesztő Charles Angoffnak ezt mondta: „Képzeld el a végtelen mérését! Ez nevetséges.” Másutt a magasabb matematikát és a valószínűségszámítást „ostobaságnak” minősítette, miután elolvasta Angoff cikkét Charles Sanders Peirce-nek az American Mercuryban: „Szóval te is hiszel ebben a szemétben – a tudáselméletekben, a végtelenben, a valószínűség törvényeiben. Én nem értem, és nem hiszem, hogy te sem tudod, és nem hiszem, hogy a te istened, Peirce tudta, miről beszél.”

Mencken ismételten azonosította a matematikát a metafizikával és a teológiával. Mencken szerint a matematika szükségszerűen metafizikával van fertőzve. A matematikusok hajlamosak metafizikai spekulációkba bocsátkozni. Alfred North Whitehead The Aims of Education ("Az oktatás céljai") című művének recenziójában Mencken megjegyezte, hogy bár egyetért Whitehead tézisével és csodálja írásmódját, „időnként matematikai zsargonba esik, és egyenletekkel szennyezi be diskurzusát”, és „[V]annak pillanatok, amikor úgy tűnik, mintha matematikus kollégáit követné abban a rikító metafizikában, amely most szórakoztatja őket”. Mencken számára a teológiát az jellemezte, hogy helyes érvelést alkalmazott hamis premisszákból kiindulva. Mencken a "teológia" kifejezést általánosabban használja a logika tudományban vagy a tudomány bármely területén történő használatára. Arthur Eddington The Nature of the Physical World ("A fizikai világ természete") és Joseph Needham Man a Machine ("Az ember egy gép") című művének recenziójában Mencken gúnyt űzött az érvelés felhasználásából bármilyen tény megállapítására a tudományban.

Mencken recenziót írt Sir James Jeans The Mysterious Universe ("A titokzatos univerzum") című könyvéről, amelyben azt írta, hogy a matematika nem szükséges a fizikához. A matematikai „spekuláció” (például a kvantumelmélet) helyett Mencken úgy vélte, hogy a fizikusoknak közvetlenül a laboratóriumban kellene megvizsgálniuk az egyes tényeket, ahogyan a vegyészeknek is.

Ugyanebben a cikkben, amelyet a Mencken Chrestomathy-ban újranyomtatott, Mencken elsősorban azzal állít szembe, amit az igazi tudósok tesznek, vagyis egyszerűen közvetlenül vizsgálják a velük szemben álló „alakzatok és erők” létezését, ahelyett, hogy (mint a statisztikában) spekulációkat próbálnának megtenni és matematikai modelleket használnának. A fizikusok és különösen a csillagászok következésképpen nem igazi tudósok, mert amikor alakzatokat vagy erőket vizsgálnak, nem egyszerűen „türelmesen várnak további fényre”, hanem a matematikai elmélethez folyamodnak. A tudományos fizikában nincs szükség statisztikára, mivel egyszerűen a tényeket kell vizsgálni, míg a statisztika matematikai modellek felépítésére törekszik. Másrészt az igazán hozzáértő fizikusok nem foglalkoznak a matematikai elméletek (például a kvantummechanikában) „teológiájával” vagy érvelésével.

Mencken kigúnyolta Albert Einstein általános relativitáselméletét, és úgy vélte, hogy "hosszú távon görbült terét Gall és Spurzheim pszichoszemantikai dudoraival lehet osztályozni".

Faj és elitizmus

Amellett, hogy Mencken a fajokat kasztokkal azonosította, nézetei voltak a közösségeken belüli felsőbbrendű egyénekről is. Úgy vélte, hogy minden közösségből néhány egyértelműen felsőbbrendű ember származik. A csoportosulásokat a hierarchiákkal egyenrangúnak tekintette, ami egyfajta természetes elitizmushoz és természetes arisztokráciához vezetett. Nézete szerint a „felsőbbrendű” egyének azok voltak, akiket saját közösségeik jogtalanul elnyomott és megvetett, de mégis akaratuk és személyes teljesítményük, nem pedig fajuk vagy születésük alapján különböztettek meg.

1989-ben, az utasítására, Alfred A. Knopf kiadta Mencken „titkos naplóját” The Diary of H. L. Mencken címmel. Az Associated Press cikke szerint Mencken nézetei még a „szerkesztő” mellette álló tudóst, a baltimore-i Charles Fechert is megdöbbentették. Egy baltimore-i klubnak, a Maryland Clubnak, volt egy zsidó tagja. Amikor ez a tag meghalt, Mencken azt mondta: „Nincs más zsidó Baltimore-ban, aki alkalmasnak tűnne.” A napló idézi azt is, hogy 1943 szeptemberében a feketékről azt mondta: „lehetetlen bármit is mondani egy színes bőrű nőnek, ami diszkrécióra vagy ítélőképességre hasonlít. Lényegében mindannyian gyerekesek, és még a nehéz tapasztalat sem tanítja meg őket semmire”.

Mencken ellenezte a lincselést. 1935-ben a Kongresszus előtt tanúvallomást tett a Costigan–Wagner-törvényjavaslat támogatására. Bár korábban negatívan írt az 1910-es és 1920-as évek lincseléseiről, Matthew Williams és George Armwood lincselései arra késztették, hogy a törvényjavaslat támogatása mellett érveljen, és politikai tanácsokat adjon Walter White-nak arról, hogyan lehetne maximalizálni a törvényjavaslat elfogadásának valószínűségét. A két, szülőállamában történt lincselés közvetlenül relevánssá tette számára a kérdést. A lincselés elleni érveit a civilizációról alkotott felfogása befolyásolta, mivel úgy vélte, hogy egy civilizált társadalom nem tolerálná azt.

Egyik életrajzírója megjegyezte, hogy:

... fogékony volt a fekete írókra, kétségtelenül segítőkészebb volt, mint korának bármely más szerkesztője. Mind W. E. B. Du Bois, mind a költő, Countee Cullen megjelent a Mercury hasábjain az első évében, a későbbi számokban pedig James Weldon Johnson és Langston Hughes költők, valamint a későbbi NAACP-vezető, Walter F. White is képviseltette magát. Valójában a fekete újságíró, George Schuyler, aki kilenc esszével járult hozzá a Mercuryhoz, Mencken szerkesztőségének utolsó hat évében gyakrabban szerepelt a magazinban, mint bármely más író, legyen az fehér vagy fekete.
— Fred Hobson

Terry Teachout The Skeptic: A Life of H. L. Mencken ("A szkeptikus: H. L. Mencken élete") című könyvének recenziójában Christopher Hitchens újságíró Menckent német nacionalistának, „ugyanannyira antihumanistának, mint ateistának” nevezte, aki „hajlamos volt a másokban nem bízó túlzásokra és szenzációhajhászásra”. Hitchens azt is kritizálta, hogy csípős kritikát írt Franklin Delano Rooseveltről, de semmi ugyanolyan negatívat Adolf Hitlerről.

Larry S. Gibson azzal érvelt, hogy Mencken faji nézetei jelentősen megváltoztak korai és későbbi írásai között, Mencken nézeteiben bekövetkezett változások egy részét annak tulajdonítva, hogy az első világháború alatt német származása miatt kívülállóként kezelték. Gibson feltételezése szerint Mencken nyelvezetének nagy része az olvasók vonzására szolgált azzal, hogy más fajokról alkotott közös negatív nézetet sugallt, majd pozitív aspektusaikról írt. Menckent inkább elitistának, mint rasszistának minősítve, azt mondja, hogy Mencken végső soron úgy vélte, hogy az emberek egy kis csoportból állnak, amelyek felsőbbrendű intelligenciával rendelkeznek, és egy tömegből, amelyek alsóbbrendű emberek, faji hovatartozástól függetlenül.

Marion Elizabeth Rodgers, Mencken-kutató azzal érvelt, hogy a naplókban található faji gyalázkodások és etnikai szleng ellenére Mencken fellázadt "Hitler árja ostobaságai" ellen, és kijelentette: "Számomra személy szerint a faji előítélet az emberiség összes ostobasága közül az egyik legabszurdabb. Olyan kevés ember van a földön, akit érdemes ismerni, hogy utálok bármelyik emberre, akit szeretek, németnek vagy franciának, nem zsidónak vagy zsidónak, négernek vagy fehér embernek gondolni."

Angolszászok

Mencken egy 1923-as, The Anglo-Saxon („Az angolszász”) című esszéjében cáfolta meg az angolszász felsőbbrendűség melletti érveket, amelyben azt állította, hogy ha létezik tiszta „angolszász” faj, akkor azt az alsóbbrendűsége és a gyávasága határozza meg: „A »tisztavérű« többségű átlagos amerikai minden este azzal a nyugtalan érzéssel fekszik le, hogy betörő van az ágy alatt, és minden reggel azzal a beteges félelemmel kel fel, hogy ellopták az alsóneműjét.”

Zsidók

Chaz Bufe, Mencken egyik csodálója azt írta, hogy Mencken különféle antiszemita kijelentéseit abban az összefüggésben kell értelmezni, hogy Mencken szinte bármilyen nemzeti, vallási és etnikai csoportot fellengzős és túlzó módon elítélt. Egyik önéletrajzírója megjegyezte:

Így, legalábbis retorikailag, drámaibb életet élt, mint a legtöbb más halandó, többet próbálkozott, többet kockáztatott, többet mondott, és mindezt színesebben fogalmazta meg szélesebb témakörben, mint talán generációjának bármely más írója. Az eredmény, attól függően, hogy mit fogalmazott meg egy adott időpontban, az volt, hogy a zsidók, a feketék és a lakosság számos más szegmensének legjobb barátjának és legrosszabb ellenségének is egyszerre tűnt. Az igazság az, hogy száz kijelentéssel lehetne „bebizonyítani”, hogy Mencken antiszemita, és százat azzal, hogy „bebizonyítsuk”, hogy nem az.
— Fred Hobson

Ennek ellenére Bufe továbbra is azt írta, hogy Mencken egyes kijelentései „gyűlöletesek” voltak, például az 1918-as Nietzsche Der Antichrist ("Antikrisztus") című művéhez írt bevezetőjében szereplő állítása, miszerint „A zsidók elleni ügy hosszú és elítélendő; tízezerszer annyi pogromot igazolna, mint amennyi most folyik a világban”. Mencken a tengelyhatalmak szimpatizánsa is volt, aki egészen 1944-ig bírálta a szövetségesek háborús erőfeszítéseit.

Emlékhelyek

Otthon

Mencken otthona a Baltimore-i Union Square negyedben, a Hollins Street 1524. szám alatt, ahol 67 évig élt, öccse, August 1967-es halála után a Baltimore-i Marylandi Egyetemre szállt. Baltimore városa 1983-ban megszerezte az ingatlant, és a H. L. Mencken-ház a City Life Múzeumok részévé vált. A házat 2019-ben restaurálták, a harmadik emelet és a második emelet hátsó része a Baltimore Nemzeti Örökségvédelmi Terület központjává vált. Az első emelet és a második emelet eleje nagyjából úgy néz ki, mint az 1940-es években, és alkotja a H. L. Mencken Házmúzeumot, amelyet a nonprofit Társaság a H. L. Mencken Örökségének Megőrzéséért felügyel. Különleges eseményekre tart nyitva, egyéni és csoportos látogatásra pedig előzetes egyeztetés alapján van lehetőség.

Dokumentumok

Röviddel a második világháború után Mencken kifejezte szándékát, hogy könyveit és dokumentumait a baltimore-i Enoch Pratt Szabadkönyvtárnak hagyja. Halálakor a jelenlegi hatalmas gyűjtemény nagy része a könyvtár tulajdonában volt. Ennek eredményeként dokumentumai, valamint személyes könyvtárának nagy része, amely számos, jelentős szerzők által jegyzett könyvet tartalmaz, a könyvtár központi fiókjában található, a baltimore-i Cathedral Streeten. Az eredeti, harmadik emeleti H. L. Mencken-szobát és gyűjteményt, amelyben ez a gyűjtemény található, 1956. április 17-én avatták fel. A könyvtár melléképületének első emeletén található új Mencken-terem 2003 novemberében nyílt meg.

A gyűjtemény Mencken gépiratait, újság- és folyóiratcikkeket, kiadott könyveket, családi dokumentumokat és emléktárgyakat, kivágáskönyveket, bemutatókötetek nagy gyűjteményét, prominens marylandi lakosokkal folytatott levelezés aktáját, valamint a The American Language című könyv elkészítése során gyűjtött kiterjedt anyagot tartalmazza.

További jelentős Menckenhez kapcsolódó gyűjtemények találhatók a Dartmouth College-ban, a Harvard Egyetemen, a Princetoni Egyetemen, a Johns Hopkins Egyetemen és a Yale Egyetemen. 2007-ben a Johns Hopkins "közel 6000 könyvet, fényképet és levelet szerzett Menckentől és Menckenről" "egy ohiói könyvelő hagyatékából".

A Goucher College Sara Haardt Mencken gyűjteménye tartalmazza a Haardt és Mencken között váltott leveleket, valamint a halála után írt részvétnyilvánításokat. Mencken hatalmas irodalmi levelezésének egy részét a New York-i Közkönyvtár őrzi. A William Blake 1906-os kiadású The Marriage of Heaven and Hell című művén a „Gift of HL Mencken 1929” felirat szerepel, amely a Kongresszusi Könyvtár online változatából érhető el olvasásra. Mencken Louise (Lou) Wylie-hoz, a New Orleans-i The Times-Picayune újság riporteréhez és cikkírójához írt leveleit a Loyola University New Orleans archiválja.

Művei

Könyvek

• George Bernard Shaw: His Plays (1905)
• The Philosophy of Friedrich Nietzsche (1908)
• The Gist of Nietzsche (1910)
• What You Ought to Know about your Baby (szellemíró Leonard K. Hirshberg-nek; 1910)
• Men versus the Man: a Correspondence between Robert Rives La Monte, Socialist and H. L. Mencken, Individualist (1910)
• Europe After 8:15 (1914)
• A Book of Burlesques (1916)
• A Little Book in C Major (1916)
• A Book of Prefaces (1917)
• In Defense of Women (1918)
• Damn! A Book of Calumny (1918)
• The American Language (1919)
• Prejudices (1919–27)
  • First Series (1919)
  • Second Series (1920)
  • Third Series (1922)
  • Fourth Series (1924)
  • Fifth Series (1926)
  • Sixth Series (1927)
  • Selected Prejudices (1927)
• Heliogabalus (A Buffoonery in Three Acts) (1920)
• The American Credo (1920)
• Notes on Democracy (1926)
• Menckeneana: A Schimpflexikon (1928) – Editor
• Treatise on the Gods (1930)
• Making a President (1932)
• Treatise on Right and Wrong (1934)
• Happy Days, 1880–1892 (1940)
• Newspaper Days, 1899–1906 (1941)
• A New Dictionary of Quotations on Historical Principles from Ancient and Modern Sources (1942)
• Heathen Days, 1890–1936 (1943)
• Christmas Story (1944)
• The American Language, Supplement I (1945)
• The American Language, Supplement II (1948)
• A Mencken Chrestomathy (1949) (edited by H. L. Mencken)

Posztumusz gyűjtemények

• Minority Report (1956)
• On Politics: A Carnival of Buncombe (1956)
• Cairns, Huntington, ed. (1965), The American Scene.
• The Bathtub Hoax and Other Blasts and Bravos from the Chicago Tribune (1958)
• Lippman, Theo Jr, ed. (1975), A Gang of Pecksniffs: And Other Comments on Newspaper Publishers, Editors and Reporters.
• Rodgers, Marion Elizabeth, ed. (1991), The Impossible H. L. Mencken: A Selection of His Best Newspaper Stories.
• Yardley, Jonathan, ed. (1992), My Life As Author and Editor.
• A Second Mencken Chrestomathy (1994) (edited by Terry Teachout)
• Thirty-five Years of Newspaper Work (1996)
• A Religious Orgy in Tennessee: A Reporter's Account of the Scopes Monkey Trial, Melville House Publishing, 2006.

Firkafüzetek, röpiratok és nevezetes esszék

• Ventures into Verse (1903)
• The Artist: A Drama Without Words (1912)
• The Creed of a Novelist (1916)
• Pistols for Two (1917)
• The Sahara of the Bozart Archiválva 2021. december 6-i dátummal a Wayback Machine-ben. (1920)
• Gamalielese (1921)
• "The Hills of Zion" (1925)
• The Libido for the Ugly (1927)
• The Penalty of Death

Fordítások

• Friedrich Nietzsche: The Antichrist – Translated and Introduced by H. L. Mencken, Alfred A. Knopf, New York 1918 (Project Gutenberg EBook of The Antichrist)

Magyarul

• A nők védelmében! (In defence of women) – Révai, Budapest 1928 · Fordította: Fekete Oszkár · Illusztrálta: Zádor István · bev. Juhász Andor
  • – Ellenpropaganda, Eger, 2021 · ISBN 9781034619420 · Fordította: Táborszki Bálint, Fekete Oszkár

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a H. L. Mencken című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

• A nők védelmében (Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívuma) (magyarul)