VI. Sándor pápa

VI. Sándor pápa
a katolikus egyház vezetője
Eredeti neve	Roderic Llançol i de Borja
Született	1431 körül, valószínűleg január 1. Xàtiva, Valenciai Királyság, Aragóniai Korona
Megválasztása	1492. augusztus 11.
Pontifikátusának vége	1503. augusztus 18.
Elhunyt	1503. augusztus 18. Róma, Pápai Állam
Előző pápa Következő pápa VIII. Ince III. Piusz
A Wikimédia Commons tartalmaz VI. Sándor pápa témájú médiaállományokat.

VI. Sándor pápa (eredeti nevén valenciai katalánul Roderic Llançol i de Borja, spanyolul Rodrigo de Borja, olaszul Rodrigo Borgia, latinul Rodericus de Borgia; Xàtiva, 1431 körül – Róma, 1503. augusztus 18.) 1492. augusztus 11-étől haláláig a katolikus egyház feje és a Pápai Állam uralkodója volt. A reneszánsz pápaság egyik legismertebb és legvitatottabb alakja. Több mint három évtizeden át a római kúria egyik legbefolyásosabb tisztségviselőjeként, alkancellárként működött, mielőtt pápává választották.

Pápasága az itáliai háborúk, a Pápai Állam központosításának, a spanyol–portugál tengerentúli versengésnek és a reneszánsz udvari kultúrának egyik kulcskorszaka volt. Nevéhez kapcsolódnak az 1493-as úgynevezett VI. Sándor-féle bullák, köztük az Inter caetera, amelyek a spanyol és portugál tengerentúli igények elhatárolásának előzményei lettek, valamint az 1500-as jubileumi év római megszervezése.

VI. Sándor hírnevét súlyosan terheli gyermekei nyílt támogatása, a Borgia-család dinasztikus felemelése, az 1492-es konklávét övező szimóniagyanú, valamint Cesare Borgia politikai-katonai vállalkozásainak pápai támogatása. Ugyanakkor a későbbi „Borgia-legenda” több vádat – különösen a rendszeres mérgezéseket, a Lucrezia Borgiával kapcsolatos vérfertőzési történeteket és az orgiaszerű elbeszéléseket – eltúlzott vagy forráskritikailag bizonytalan formában őrzött meg.

Neve, származása és családi háttere

Valenciai emléktábla VI. Sándor pápasága és a valenciai érsekség rangemelése emlékére.

Rodrigo Borgia a Valenciai Királyságban, Xàtivában született; születési évét a szakirodalom 1430 és 1432 közé teszi, leggyakrabban 1431. január 1-jét valószínűsítve. Apja Jofré Llançol i Escrivà, anyja Isabel de Borja volt. A Borja család a Valenciai Királyság nemesi rétegéhez tartozott; itáliai felemelkedése elsősorban Isabel testvérének, Alfonso de Borjának köszönhető, aki előbb bíborosként került a római kúriába, majd 1455-ben III. Kallixtusz pápa néven pápává választották.

A család neve a katalán–valenciai Borja alakból olaszosan Borgia formában vált ismertté. Rodrigo eredetileg apai nevét, a Llançolt viselte, majd anyai ágon a Borja nevet használta; Itáliában és a későbbi európai történetírásban a Borgia forma terjedt el. A névalakok sokfélesége miatt a szakirodalomban a Roderic de Borja, Rodrigo de Borja, Rodrigo Borgia és Rodericus de Borgia alakok egyaránt előfordulnak.

Rodrigo felemelkedésében meghatározó szerepe volt III. Kallixtusz pápának. A korszakban a pápai rokonok előmozdítása, a későbbi szóhasználattal nepotizmus, nem számított kivételes jelenségnek. A Borgia-család első nagy itáliai felemelkedése is ebbe a rendszerbe illeszkedett: Alfonso de Borja pápaként rokonait egyházi javadalmakkal, hivatalokkal és méltóságokkal látta el, amivel megteremtette a család római hatalmi bázisát.

Tanulmányai és egyházi pályája pápasága előtt

A pápai családi támogatás Rodrigo előtt gyors karriert nyitott. Nagybátyja, III. Kallixtusz gazdag javadalmakkal látta el, és a Bolognai Egyetemre küldte jogot tanulni. A bolognai jogi képzés a 15. században különösen fontos volt azok számára, akik a pápai kúria kormányzati, diplomáciai és bírói apparátusában kívántak szerepet vállalni.

1456. február 20-án titkos konzisztóriumban bíborossá kreálták; kinevezését később publikálták, bíboros-diakónusként pedig a San Nicola in Carcere címtemplomot kapta. Egy évvel később, 1457-ben a római egyház alkancellárává nevezték ki. Ez a tisztség a pápai kancellária egyik legfontosabb hivatala volt, és Rodrigo több pápa alatt, mintegy három és fél évtizeden át töltötte be. Ez a hosszú szolgálat magyarázza, hogy pápává választásakor nem pusztán családi szerencséjének vagy vagyonának, hanem jelentős kúriai tapasztalatának is köszönhette tekintélyét.

Papi felszentelésének dátuma nem minden összefoglalóban azonos: egyes források 1468-at, mások 1471-et, az albanoi bíboros-püspöki kinevezés idejét adják meg. Ez az időrend azért fontos, mert a Vannozza dei Cattaneitől származtatott négy legismertebb gyermek születése az 1470-es évekre és az 1480-as évek elejére esik; ezért nem pontos egyszerűen úgy fogalmazni, hogy mind a papi felszentelés előtt született volna.

A Vannozza dei Cattaneival való kapcsolat értelmezésében az apologetikus szerzők nem egységesek. Peter De Roo radikálisabb álláspontja szerint nem bizonyítható, hogy a későbbi pápa Vannozzával szeretői kapcsolatban állt volna; De Roo a hagyományt részben későbbi Borgia-ellenes pamfletekre, név- és személyazonossági zavarokra, valamint a kortárs közvetlen bizonyítékok hiányára vezette vissza. Pezenhoffer ezzel szemben elismerte a „bűnös viszony” tényét és a gyermekek születését, de hangsúlyozta, hogy Rodrigo gyermekeit nyíltan vállalta, Vannozzával hosszabb ideig tartó kapcsolatban élt, majd Vannozza a szakítás után jámbor és tisztes életet folytatott. E apologetikus értelmezések nem változtatják meg azt a történészi többségi álláspontot, hogy Vannozza Rodrigo gyermekeinek anyja volt, de árnyalják a feketelegendás kurtizánképet és a kapcsolat kizárólag botrányként való bemutatását.

1471-ben IV. Szixtusz pápa alatt Albano bíboros-püspöke lett, majd 1476-ban Porto bíboros-püspöke. Guillaume d’Estouteville halála után, 1483-ban a bíborosi kollégium dékánja lett. E tisztségek Rodrigo Borgia helyét a pápai udvar legbefolyásosabb főpapjai között erősítették meg. Több spanyol és itáliai javadalom, valamint időnként más országokhoz, így a Magyar Királysághoz kapcsolódó egyházi címek is vagyonát és tekintélyét növelték.

Rodrigo Borgia bíborosi évei alatt a római kúria egyik leggazdagabb és leghatalmasabb tagjává vált. Palotája fényűző volt, udvara a reneszánsz arisztokratikus kultúra mintáit követte, és számos kortárs forrás említi társasági, diplomáciai és udvari képességeit. Még ellenségei is gyakran elismerték munkabírását, adminisztratív tehetségét és politikai érzékét.

A bíborosi életforma a 15. század második felében sokszor erősen világi jellegű volt. Több bíboros fejedelmi udvart tartott, nagy háztartást vezetett, javadalmakból élt, diplomáciai és pénzügyi ügyekkel foglalkozott. Ez nem menti Rodrigo magánéleti botrányait, de szükséges történeti kontextust ad: a késő középkori és reneszánsz kúriában gyakori volt a főpapi hivatal, a családi klientúra, a műpártolás és a világi reprezentáció összefonódása.

A bíborosi kollégiumnak hagyományosan három rendje volt: bíboros-püspökök, bíboros-papok és bíboros-diakónusok. A „bíboros-unokaöcs” vagy latinul cardinalis nepos nem külön bíborosi rendet jelentett, hanem azt a történeti jelenséget, amikor egy pápa valamely rokonát bíborossá emelte. Rodrigo Borgia maga is nagybátyja nepotisztikus előmozdításának köszönhette korai bíborosi rangját; később pápaként ő is széles körben élt hasonló eszközökkel.

Magánélete és gyermekei

Vannozza de Cattanei, Rodrigo Borgia legismertebb gyermekeinek anyja.

Rodrigo Borgia magánélete pápává választása előtt és után is az egyik legvitatottabb része életrajzának. A történeti irodalom általában elfogadja, hogy Vannozza dei Cattaneitől négy legismertebb gyermeke született: Juan vagy Giovanni, Cesare, Lucrezia és Jofre vagy Gioffre. Születési éveiket a források kisebb eltérésekkel adják meg, de általában az 1470-es évek közepére és az 1480-as évek elejére teszik őket.

A 19. századi apologetikus történetírásban megjelent olyan kisebbségi álláspont is, amely VI. Sándor apaságát vitatta. Andrea Leonetti azt a hipotézist vetette fel, hogy Cesare, Lucrezia és testvéreik nem Rodrigo vérszerinti gyermekei, hanem közeli Borgia-rokonok gyermekei lehettek; érvelésében szerepet kaptak azok a kortárs és hivatali szóhasználatok, amelyek őket a pápa „unokaöccseként” vagy „unokahúgaként” említették. Peter De Roo később ezt az apologetikus érvelést továbbépítve a „fiú” és „leány” megszólítások többértelműségére, a „leány Krisztusban” típusú pápai formulákra, valamint hivatalos iratok „nepote” szóhasználatára hivatkozott. Ezt az értelmezést a modern történetírás általában nem követi, de a forrásanyag szóhasználatának értelmezésében historiográfiai ellenpontként említhető. Ezt az értelmezést a modern összefoglalók többsége nem veszi át: Bradford és Mallett például Rodrigo Borgia gyermekeiként tárgyalja Juan, Cesare, Lucrezia és Jofre alakját.

A gyermekek létének és előmozdításának ténye tehát nem pusztán ellenséges rágalom. VI. Sándor pápaként rangot, házasságot, javadalmat, politikai szerepet és birtokot szerzett számukra. Juan a spanyolországi Gandía hercegi címéhez kapcsolódott, Cesare előbb egyházi pályára került, majd világi fejedelemként és hadvezérként működött, Lucrezia házasságai pedig a Borgia-diplomácia eszközei lettek, Jofre pedig nápolyi-aragóniai kapcsolatokba illeszkedő házasságot kötött.

A kérdés tárgyalásakor elkülönülnek a biztosan dokumentálható családpolitikai tények és a későbbi legendák. Az, hogy Rodrigo Borgia gyermekeiről gondoskodott és őket politikai eszközként használta, történetileg jól alátámasztható. Az viszont, hogy a családon belül vérfertőző viszonyok lettek volna, vagy Lucrezia mérgező gyilkosként működött volna, nem bizonyított, és a modern történetírás ezeket a vádakat rendszerint a Borgia-ellenes propaganda és a későbbi romantikus irodalom termékeként kezeli.

Rodrigo kapcsolatát Giulia Farnesével szintén gyakran említik a források. Giulia Farnese testvére, Alessandro Farnese 1493-ban bíboros lett, és később III. Pál pápaként a katolikus reform egyik fontos pápája lett. A kortársak és későbbi szerzők közül többen összekapcsolták bíborosi kinevezését Giulia helyzetével; a kérdés történetileg kényes, de a kinevezés későbbi következményei és Alessandro Farnese tényleges egyházi pályája miatt nem redukálható pusztán egyetlen udvari pletykára. A Farnese-kérdés értékelésekor a forráskritika különösen fontos. Apologetikus szerzők, például De Roo és Pezenhoffer, vitatták, hogy Alessandro Farnese bíborossága egyszerűen Giulia Farnese feltételezett viszonyának jutalma lett volna; szerintük a kinevezés mögött római arisztokrata kapcsolatok, személyes alkalmasság és későbbi egyházi pálya is figyelembe veendő. Ez nem zárja ki, hogy a kortársak a kinevezést udvari és szexuális patronázsként értelmezték, de óvatosságra int az oksági kapcsolat túlzott leegyszerűsítésével szemben.

Az 1492-es konklávé

VIII. Ince pápa 1492. július 25-ei halála után a bíborosi kollégiumban három fő jelölt körül alakult ki a politikai verseny: Rodrigo Borgia, Ascanio Sforza és Giuliano della Rovere, a későbbi II. Gyula pápa. A konklávé a Sixtus-kápolnában ült össze, és 1492. augusztus 11-én Rodrigo Borgiát választotta pápává, aki a VI. Sándor nevet vette fel.

Megválasztását már kortársai is szimóniagyanúval illették. A hagyomány szerint javadalmakat, hivatalokat és politikai előnyöket ígért a bíborosoknak; különösen Ascanio Sforza szerepe körül alakult ki erős vita. Stefano Infessura római krónikás és más ellenséges beszámolók konkrét ajándékokról, pénzről és ezüstről írtak. A „négy öszvérnyi ezüst” típusú történetek azonban forráskritikailag vitatottak, és a modern szakirodalom általában óvatosabban fogalmaz: valószínűnek tartja a politikai és javadalmi alkuk szerepét, de nem minden látványos vesztegetési részletet fogad el bizonyított tényként.

A választás kánonjogi érvényességét a kortárs egyház nem semmisítette meg. A későbbi értékelésben a legóvatosabb megfogalmazás az, hogy VI. Sándor megválasztását a szimónia árnyéka kísérte. Ez a vád illeszkedett a késő reneszánsz kúria általános venalitásába, de VI. Sándor esetében különösen erősen rögzült a történeti emlékezetben, mert pápasága későbbi nepotista politikája visszamenőleg is hitelesnek tüntette fel a konklávé korrupciójáról szóló beszámolókat. A szimónia kérdésében a szakirodalom súlypontja nem azonos a látványos kortárs pletykák teljes elfogadásával. De Roo apologetikus értelmezése szerint a korai diplomáciai híradások inkább kánoni választásról tanúskodnak, és nem bizonyítanak formális szavazatvásárlást; ezt a teljes felmentést a modern történetírás többsége nem követi. Pezenhoffer ezzel szemben elismeri a simónia erkölcsi-kánonjogi problémáját, de úgy értelmezi, hogy az elsősorban a megválasztása esetén megüresedő javadalmak ígéretében állt. Ezért a konklávéval kapcsolatban célszerű különbséget tenni a valószínű javadalmi-politikai alkuk és a később kiszínezett, konkrét pénz- vagy ezüstszállítmányokról szóló történetek között.

A római fogadtatás kezdetben kedvező volt. A városban sokan egy tapasztalt, erőskezű, a kúria működését jól ismerő pápát vártak tőle. Ezt a kezdeti kedvező megítélést későbbi botrányai és családpolitikája jelentősen aláásták.

Pápasága

Róma kormányzása és a Pápai Állam

Az Angyalvár a pápai hatalom és a római védelem egyik kulcshelyszíne volt.

VI. Sándor pápasága elején egyik első feladatának Róma rendjének helyreállítását tekintette. VIII. Ince halála után a városban erősödött a közbiztonsági válság: gyilkosságok, rablások, bárói viszályok és fegyveres csoportok zavarták az életet. VI. Sándor városrészekre osztotta Rómát, magistratusokat állított az igazgatás élére, szigorúbb igazságszolgáltatást sürgetett, és rendszeres panasznapokat tartott, amikor személyesen fogadta az alattvalók kérelmeit.

Ezek az intézkedések hozzájárultak ahhoz, hogy pápasága első hónapjaiban sok római kedvezően tekintett rá. A rendteremtés azonban nem vált tartós erkölcsi reformmá. A pápa hamarosan egyre inkább családja politikai felemelésére és a pápai állam területi konszolidációjára összpontosított. Róma kormányzásában így egyszerre jelent meg a hatékony adminisztráció és az a dinasztikus szemlélet, amely később hírnevét súlyosan rombolta.

A pápai kormányzatban pénzügyi és igazgatási reformok is kapcsolódtak hozzá. A kúria működésének javítása, a kérelmek és peres ügyek kezelése, a pápai pénzügyek megerősítése és a római intézmények támogatása mind részei voltak kormányzásának. Ugyanakkor pénzügyi politikája gyakran együtt járt javadalmi visszaélésekkel, hivataladományozással és olyan bevételszerzési formákkal, amelyek a kortársak szemében is botrányosak voltak.

A Pápai Állam egyik legnagyobb belső problémáját a római bárói családok jelentették. Az Orsiniak és a Colonnák a 15. században gyakran saját politikát folytattak, hol a pápával, hol ellene szövetkezve. VI. Sándor számára ezek a családok egyszerre jelentettek katonai fenyegetést és politikai alkupartnert.

VIII. Károly itáliai hadjárata idején több pápai hűbéres és bárói család ingadozó vagy ellenséges magatartást tanúsított. VI. Sándor később ezt árulásként értelmezte, és a pápai szuverenitás helyreállítására hivatkozva birtokelkobzásokat, kiközösítéseket és katonai akciókat alkalmazott ellenük.

Az Orsiniak elleni fellépés különösen kemény volt. Virginio Orsini és rokonai nápolyi és francia kapcsolatai miatt a pápa bizalmatlanul tekintett a családra. A konfliktus több hullámban zajlott, és a pápa, valamint Cesare végül jelentősen csökkentette az Orsinik hatalmát. A Colonnák ellen szintén egyházi és politikai szankciók születtek.

E lépések értékelése megosztott. Egyik oldalról a pápai állam tényleges uralmának megerősítését szolgálták, másik oldalról gyakran a Borgia-család vagyon- és hatalomszerzésével kapcsolódtak össze. A két elem a történeti értékelésekben rendszerint együtt jelenik meg.

Itália politikai helyzete és az itáliai háborúk

Itália politikai megosztottsága 1494-ben, VIII. Károly hadjáratának kezdetén.

VI. Sándor pápasága az itáliai egyensúly felbomlásának idejére esett. A 15. század második felében Itália nagyobb hatalmai – Velence, Milánó, Firenze, Nápoly és a Pápai Állam – törékeny egyensúlyban álltak egymással. A helyzetet bonyolították a római bárói családok, különösen az Orsinik és a Colonnák, amelyek gyakran a pápai szuverenitástól függetlenül viselkedtek.

A franciaországi és spanyolországi monarchiák erősödése, valamint a nápolyi trón körüli igények hamarosan európai jelentőségűvé tették az itáliai konfliktusokat. VI. Sándor pápaként nem csupán lelki vezető volt, hanem világi szuverén is: a Pápai Állam működtetése szövetségeket, hűbéresi politikát, katonai döntéseket és pénzügyi eszközöket követelt.

Pápasága első éveiben a nápolyi trón kérdése állt a diplomácia középpontjában. A Nápolyi Királyság felett a pápa hűbéri jogokat tartott fenn, miközben a francia király az Anjou-ház örökségére hivatkozva igényt formált Nápolyra. VI. Sándor kezdetben a nápolyi aragóniai házzal és az itáliai hatalmakkal igyekezett egyensúlyt teremteni; e politika része volt Jofre Borgia házassága Sancha d’Aragonával.

1494-ben VIII. Károly francia király átlépte az Alpokat. A francia hadjárat gyors sikerei megrendítették az itáliai egyensúlyt. Firenze, Milánó és a római bárói családok egy része saját érdekei szerint viselkedett, Giuliano della Rovere és más ellenfelek pedig a francia király támogatásától a pápa politikai vagy zsinati úton való meggyengítését remélték.

Károly 1494 végén bevonult Rómába. VI. Sándor az Angyalvárba húzódott vissza, majd tárgyalásokat folytatott vele. A megállapodás értelmében Károly átvonulhatott a pápai területeken Nápoly felé, a pápa pedig átmeneti engedményeket tett. A francia király ugyan elfoglalta Nápolyt, de helyzete nem bizonyult tartósnak. VI. Sándor hamarosan részt vett abban a franciaellenes szövetségben, amely Velence, Milánó, a Német-római Birodalom és Spanyolország részvételével a franciák kiszorítására törekedett.

VIII. Károly halála után Franciaország trónjára XII. Lajos került. Az új király milánói és nápolyi tervei új helyzetet teremtettek. VI. Sándor felismerte, hogy Franciaország támogatása nélkül Cesare közép-itáliai tervei nehezen valósulnának meg, ezért a korábbi franciaellenes politika után újra közeledett a francia udvarhoz. A pápai döntés XII. Lajos első házasságának érvénytelenítéséről kánonjogi és nagyhatalmi diplomáciai ügy volt: a király Bretagne-i Annát kívánta feleségül venni, hogy Bretagne örökösödési helyzete és a francia koronához való kapcsolata rendeződjék.

A francia szövetség VI. Sándor politikáját szorosabban összekapcsolta Cesare Borgia romagnai hadjárataival. Ez a váltás egyszerre mutatja a pápa diplomáciai rugalmasságát és azt, hogy külpolitikájában a pápai állam érdekei egyre erősebben keveredtek a Borgia-család dinasztikus céljaival.

Családpolitika és nepotizmus

VI. Sándor pápaságának egyik legfontosabb és legsúlyosabban bírált vonása a Borgia-család felemelésére irányuló politika volt. A nepotizmus a reneszánsz pápaságban nem volt egyedülálló; IV. Szixtusz, VIII. Ince és más pápák is rokonokat emeltek magas tisztségekbe. VI. Sándornál azonban a jelenség mértéke, nyíltsága és politikai következményei különösen erősek voltak.

Juan vagy Giovanni Borgia a család világi örökösének szerepét kapta. A spanyolországi Gandía hercegi címéhez kötődött, és pápasága alatt VI. Sándor katonai és politikai szerepeket is szánt neki. Jofre nápolyi-aragóniai házasságával a délitáliai kapcsolatok erősítését szolgálta. Lucrezia házasságait – előbb Giovanni Sforzával, majd Alfonso d’Aragonával, végül Alfonso d’Estével – a pápa és a család diplomáciai érdekei szerint rendezték.

A szakirodalom általában úgy értékeli, hogy VI. Sándor családpolitikája nem puszta legenda, hanem valós történeti probléma. A pápai állam konszolidációja és a Borgia-család dinasztikus felemelése nála veszélyesen összefonódott: a pápai szuverenitás helyreállítása valódi kormányzati feladat volt, de ennek eszközei és haszonélvezői gyakran a pápa rokonai lettek.

A nepotizmus vádját a modern történetírás általában nem tekinti alaptalannak, de több szerző hangsúlyozza a jelenség korabeli szerkezeti hátterét. A reneszánsz pápák gyakran rokonokra támaszkodtak, mert a Pápai Állam területén a bárói családok önálló hatalmi tényezőként viselkedtek, és a pápai hatalom intézményi eszközei korlátozottak voltak. De Roo szerint VI. Sándor nepotizmusa részben az itáliai nemesi családok hűtlenségére adott válasz volt; modern szerzők pedig arra mutatnak rá, hogy a Borgia-házasságok egyszerre szolgáltak családi felemelkedést és pápai-diplomáciai szövetségépítést. Ez a kontextus nem szünteti meg a nepotizmus erkölcsi és egyházkormányzati problémáját, de árnyalja azt a képet, amely kizárólag magánérdekű családi önzésként mutatná be.

Cesare Borgia és Romagna

Cesare Borgia, VI. Sándor fia, aki bíborosból világi fejedelemmé és hadvezérré vált.

Cesare Borgia pályája VI. Sándor pontifikátusának egyik központi kérdése. A pápa 1493-ban bíborossá kreálta fiát, aki ekkor még tizenéves volt. 1498-ban Cesare lemondott bíborosi méltóságáról, ami a korszakban rendkívüli lépésnek számított, majd világi fejedelemként és hadvezérként kezdett működni.

XII. Lajos francia királlyal VI. Sándor új szövetséget kötött. A pápa hozzájárult Lajos első házasságának érvénytelenítéséhez, a francia király pedig támogatta Cesare felemelkedését. Cesare feleségül vette Charlotte d’Albret-t, és Valentinois hercege lett; ebből ered francia mellékneve, a Valentino.

Cesare romagnai hadjáratai során elfoglalta vagy pápai uralom alá vonta Imolát, Forlìt, Faenzát, Pesarót, Riminít és más közép-itáliai területeket. Imola és Forlì esetében nem a Della Roveréket, hanem elsősorban Caterina Sforza-Riario hatalmát törte meg. Politikája kegyetlen és gyors volt: korábbi urakat távolított el, zsoldosvezérekkel kötött és bontott szövetségeket, majd centralizáltabb kormányzást próbált létrehozni Romagnában.

Niccolò Machiavelli Cesare Borgiát több helyen a sikeres, de kockázatos hatalompolitika példájaként tárgyalta A fejedelem című művében. Nem a teljes mű egyetlen „modelljéről” van szó, de Cesare kétségtelenül a könyv egyik legfontosabb példája lett.

VI. Sándor utolsó éveiben Cesare befolyása jelentősen megnőtt. A pápa nem pusztán „báb” volt, hiszen továbbra is saját diplomáciai döntéseket hozott, de politikája egyre inkább fia romagnai terveihez igazodott. Ez a dinasztikus összefonódás a pápaság tekintélyét súlyosan rontotta.

Cesare Borgia hadjáratai során svájci zsoldosokat is alkalmazott, de ebből nem következik intézményi folytonosság a későbbi Pápai Svájci Gárdával. A gárda formális alapítása II. Gyula pápa nevéhez és 1506-hoz kötődik.

Cesare romagnai vállalkozásait a történetírás egyszerre értékeli Borgia-dinasztikus projektként és a Pápai Állam konszolidációjának részeként. De Roo hangsúlyozta, hogy Cesare Romagna hercegeként nem független királyként, hanem a Római Egyház hűbéreseként működött, és a pápai kincstárnak évi censust fizetett. Más szerzők arra mutatnak rá, hogy a pápai rokonok területszerző hadjáratai a korszakban nem voltak kivételesek, bár Cesare módszereinek brutalitása és a pápai tekintély családi célokra való felhasználása továbbra is súlyos kritikák tárgya.

Lucrezia Borgia házasságai és megítélése

Lucrezia Borgia feltételezett portréja.

Lucrezia Borgia alakja a Borgia-legenda egyik központi szereplője lett. A későbbi irodalom és népszerű kultúra gyakran mérgező, romlott, vérfertőző nőként ábrázolta. A modern kutatás ennél jóval árnyaltabb képet ad róla. Lucrezia apja és bátyja politikai házasságainak eszköze volt, de nem bizonyított, hogy a neki tulajdonított legsúlyosabb bűnökben részt vett volna.

Első házasságát Giovanni Sforzával kötötte 1493-ban. A házasság Milánóval és a Sforza-családdal való kapcsolatot erősítette. A politikai szövetségek megváltozásával a házasság terhessé vált, és 1497-ben érvénytelenítették, hivatalosan Giovanni Sforza impotenciájára hivatkozva. Sforza sértett válaszként vérfertőzési vádakat terjesztett a Borgiákról; ezek a későbbi Borgia-legenda fontos elemeivé váltak, de szilárd történeti bizonyítékuk nincs.

Második férje Alfonso d’Aragona, Bisceglie hercege volt, akinek halála 1500-ban Cesare Borgia környezetéhez kötött politikai gyilkosságként vonult be a történetírásba. Alfonso először merényletet szenvedett, majd felépülése közben megfojtották. A kortársak Cesare embereit gyanúsították; VI. Sándor közvetlen felelőssége nem bizonyított, de politikai felelőssége és hallgatólagos elfogadása gyakran felmerül a történeti értékelésben. Alfonso d’Aragona halálának részletei a forrásokban ellentmondásosan jelennek meg. A történeti értékelések jelentős része Cesare Borgia környezetét tartja felelősnek, de De Roo arra hívta fel a figyelmet, hogy a kortárs hírek nem azonos módon nevezték meg a tettest és a halál pontos körülményeit. Ezért az epizódnál célszerű különválasztani Cesare politikai érdekét és a jogi értelemben vett közvetlen bizonyítottság kérdését.

Lucrezia harmadik házassága Alfonso d’Estével, Ferrara hercegi örökösével tartósabbnak bizonyult. Ferrarában Lucrezia művelt, vallásos és jótékony hercegnéként élt; ez a későbbi életszakasz jelentősen eltér a róla kialakult szenzációs legendától.

Juan Borgia meggyilkolása

1497. június 14.-én eltűnt Juan Borgia, Gandía hercege, VI. Sándor kedvelt fia. Holttestét másnap a Tiberisből húzták ki. A gyilkosság sokkolta a pápai udvart, és mélyen megrázta a pápát. VI. Sándor vizsgálatot rendelt el, de a tettest nem találták meg.

A hagyomány gyakran Cesare Borgiát gyanúsította, arra hivatkozva, hogy Juan világi örökösként és katonai vezetőként akadályozta volna Cesare ambícióit. Közvetlen bizonyíték azonban nincs. Más magyarázatok szerint az Orsiniak, a Sforzák, politikai ellenfelek vagy egy személyes viszály is állhatott a gyilkosság mögött. A modern szakirodalom ezért általában nyitott kérdésként kezeli az elkövető kilétét. Egyes modern szerzők még a Cesare elleni hagyományos gyanút is gyengének tartják. Alexander Lee szerint Juan halála nem erősítette, hanem veszélyeztette a Borgia-család hosszabb távú helyzetét, ezért Cesare indítéka sem magától értetődő; más magyarázatok az Orsiniakra, Ascanio Sforzára vagy személyes viszályra irányítják a figyelmet.

Juan halála után VI. Sándor rövid időre reformszándékot mutatott. A források szerint visszaéléseit Isten büntetéseként értelmezte, bíborosi bizottságot állított fel, és az egyházi élet megújítását, a szimónia és a klerikális erkölcstelenség visszaszorítását ígérte. A reformprogram azonban nem teljesedett ki. Cesare felemelkedése és a pápai politika visszatérése a dinasztikus és katonai célokhoz hamarosan háttérbe szorította a reformot.

Savonarola és Firenze

Girolamo Savonarola firenzei domonkos prédikátor.

Girolamo Savonarola firenzei domonkos prédikátor VI. Sándor pápaságának egyik legfontosabb egyházi-politikai ellenfele volt. Savonarola élesen bírálta a pápai udvar erkölcsi romlottságát, a reneszánsz luxust, a klerikális visszaéléseket és Firenze politikai vezetését. 1494 után Firenzében jelentős politikai befolyásra tett szert, és prófétai tekintélyre hivatkozó reformmozgalmat vezetett.

VI. Sándor előbb figyelmeztetéssel, majd prédikálási tilalommal és kiközösítéssel lépett fel ellene. 1497-ben kiközösítette Savonarolát, aki továbbra is bírálta a pápai udvart, és egy zsinat összehívását is sürgette. A konfliktus tehát nem egyszerűen erkölcsi vita volt, hanem egyházfegyelmi, politikai és tekintélyelvi összeütközés is.

Savonarola bukását az 1498-as tűzpróba körüli események gyorsították fel. A tűzpróba végül nem zajlott le: az esemény elmaradása hozzájárult ahhoz, hogy a firenzei közvélemény Savonarola ellen forduljon. Ezután elfogták, egyházi és világi eljárás során elítélték, majd 1498. május 23-án két társával együtt felakasztották és testüket elégették.

VI. Sándor felelőssége Savonarola ügyében valós, mivel a kiközösítés és a pápai nyomás fontos szerepet játszott a folyamatban. A kivégzés azonban Firenze belső politikai válságának, Savonarola engedelmességi konfliktusának és a pápai beavatkozásnak együttes következménye volt.

Az 1493-as bullák és a tordesillasi szerződés

A Cantino-planiszféra (1502), amely az 1494-es tordesillasi demarkációs vonal utáni portugál térképészet egyik fontos emléke.

VI. Sándor pápaságának világpolitikai szempontból egyik legjelentősebb dokumentumcsoportját az 1493-as demarkációs bullák alkotják. Ezek közül a legismertebb az Inter caetera, amely a spanyol és portugál tengerentúli igények elhatárolását célozta Kolumbusz útjai után.

A tordesillasi szerződés nem pápai bulla, hanem 1494. június 7-én megkötött spanyol–portugál államközi megállapodás volt. VI. Sándor 1493-as bullái a szerződés közvetlen előzményét képezték, de nem azonosak vele. Az 1493-as pápai demarkációs vonal az Azori- és a Zöld-foki-szigetektől 100 leguára nyugatra húzódott; a tordesillasi szerződés ezt a vonalat a Zöld-foki-szigetektől 370 leguára nyugatra helyezte át, és ezzel Portugália számára kedvezőbb helyzetet teremtett, különösen az Atlanti-óceán déli térségeiben.

A bullák nyelvezete missziós célokat is hangsúlyozott: a keresztény hit terjesztését, az újonnan elért területek evangelizációját és a spanyol korona feladatát. Ugyanakkor a dokumentumok a későbbi gyarmati rend jogi-ideológiai keretéhez is hozzájárultak. A mai történetírás ezért kettős összefüggésben tárgyalja őket: a korabeli pápai döntőbíráskodás és missziós gondolkodás részeként, illetve a gyarmati terjeszkedés és az őslakos népek alávetésének előzményeként.

Más európai hatalmak a spanyol–portugál felosztást nem tekintették magukra nézve kötelezőnek. A demarkáció így nem „a világ tényleges felosztása” volt, hanem pápai legitimációs és diplomáciai aktus, amelyet Spanyolország és Portugália közötti szerződés módosított és politikailag használt fel.

Oszmánellenes diplomácia és magyar vonatkozások

VI. Sándor pápaságának gyakran háttérbe szorított eleme az Oszmán Birodalom elleni diplomácia volt. A 15. század végén az oszmán fenyegetés Délkelet-Európában és a Földközi-tenger keleti térségében egyaránt meghatározó tényező volt. A pápaság hagyományos szerepének része volt a keresztény uralkodók közötti béke előmozdítása és az oszmánellenes összefogás szervezése.

VI. Sándor 1499-ben Velencével és XII. Lajos francia királlyal is tárgyalt az oszmánok elleni fellépésről. A magyar vonatkozás különösen fontos: II. Ulászló magyar király is kapcsolódott a oszmánellenes diplomáciai tervekhez, és Budán ünnepélyesen kihirdettek ilyen szövetségi törekvéseket.

Magyar egyháztörténeti szempontból Rodrigo Borgia pápasága előtt és alatt is kapcsolódott a magyar egyházi javadalmi rendszerhez: pápasága alatt több magyarországi vagy a magyar korona érdekkörébe tartozó püspöki és érseki ügyben intézkedett, köztük váradi, veszprémi, csanádi, zárai, győri, egri, esztergomi, nyitrai és erdélyi vonatkozásokban.

Különösen fontos Bakócz Tamás pályája, aki VI. Sándor idején lett egri püspök, majd esztergomi érsek, később pedig bíboros. Bakócz a magyar egyháztörténet egyik legjelentősebb késő középkori alakja lett, és bíborosi rangja a magyar egyház nemzetközi súlyát is jelezte.

A hadjáratok végül nem hozták meg a kívánt eredményt, de az oszmánellenes diplomácia jelzi, hogy VI. Sándor pontifikátusa nem kizárólag itáliai vagy spanyol történet: a közép-európai, így magyar biztonságpolitikai helyzettel is összefüggött.

Az 1500-as jubileum, reformkísérletek és egyházkormányzat

VI. Sándor 1499-es bullája a jubileumi előkészületek idejéből.

VI. Sándor 1500-ban jubileumi szentévet hirdetett és szervezett Rómában. A jubileum nagy zarándokforgalmat hozott, liturgikus és városi szervezési feladatokat rótt a pápai udvarra, és jelentős bevételeket is eredményezett.

A jubileumi búcsúk értelmezésekor külön kell választani a katolikus tanítást és a késő középkori búcsúgyakorlat körül kialakult pénzügyi visszaéléseket. A katolikus tanítás szerint a búcsú nem a bűn megbocsátásának eladása, hanem a már megbocsátott bűnök után fennmaradó ideig tartó büntetés elengedése meghatározott feltételek mellett. A késő középkori búcsúgyakorlat körül ugyanakkor voltak súlyos pénzügyi és lelkipásztori visszaélések, és VI. Sándor alatt a jubileumi pénzek kezelése is kritikát váltott ki.

A jubileumi rítus későbbi története szempontjából különösen fontos, hogy a Szent Péter-bazilikában a Szent Kapu megnyitása elsőként 1499 karácsonyán, VI. Sándor alatt dokumentált; a Vatikán liturgikus ismertetője szerint ekkor a pápa nemcsak a lateráni, hanem más római bazilikák kapuinak megnyitását is elrendelte.

VI. Sándor nevét általában nem a reformpápák között említik, de pápasága alatt több reformszándék és fegyelmi intézkedés is megjelent. A legjelentősebb pillanat Juan Borgia meggyilkolása után következett be, amikor a pápa reformprogramot hirdetett, és a kúria luxusának visszaszorítását, az Apostoli Kancellária rendezését, a szimónia és a konkubinátus elleni fellépést ígérte. A reform nem valósult meg következetesen: családi kötődései, Cesare felemelkedése, az itáliai háborúk és a pápai állam területi konfliktusai felülírták az elindított törekvéseket.

A pénzügyi visszaélések tárgyalásakor érdemes megkülönböztetni a kánonjogi értelemben vett simóniát, az egyházi javadalmak politikai felhasználását és a kúriai hivatalok pénzért való megszerzését. De Roo szerint a VI. Sándor alatt bírált hivataleladások egy része világi-kúriai tisztségekre vonatkozott, amelyek a korabeli pápai pénzügyekben életjáradékszerű, kölcsönszerű konstrukcióként működtek. Ez nem mentesíti a rendszert az erkölcsi és kormányzati kritika alól, de árnyalja azt az állítást, mintha minden ilyen bevételszerzés közvetlenül lelki javak eladását jelentette volna.

A történeti kritikák elsősorban erkölcsi, pénzügyi és kormányzati természetűek. Tanbeli ortodoxiáját a szakirodalom általában nem vonja kétségbe, noha lelkipásztori és erkölcsi példája kortársai szemében is súlyosan kompromittáló volt.

Műpártolása, építkezései és egyetemalapítások

A Vatikáni Palota Borgia-lakosztályának egyik freskója.

VI. Sándor jelentős reneszánsz mecénás volt. A Vatikánban saját lakosztályát Pinturicchioval és műhelyével díszíttette. A Borgia-lakosztály freskói a korai reneszánsz pápai reprezentáció fontos emlékei: szenteket, erényeket, allegorikus alakokat, teológiai és udvari motívumokat egyaránt megjelenítenek.

Az Angyalvárat megerősíttette és katonailag korszerűbbé tette. Ez nem csupán reprezentációs beruházás volt, hanem az itáliai háborúk és római bárói konfliktusok közepette stratégiai jelentőségű intézkedés. A Vatikán és Róma építészeti fejlesztései a pápai hatalom városi jelenlétét is erősítették.

Pápasága alatt a római egyetem támogatása és építészeti fejlesztése is szerepet kapott. Michelangelo római működése ebben a korszakban bontakozott ki; a Pietà megbízója azonban nem VI. Sándor, hanem Jean Bilhères de Lagraulas francia bíboros volt, így a mű nem közvetlen pápai megrendelésként, hanem VI. Sándor pontifikátusának római művészeti közegében értelmezhető.

VI. Sándor pápaságához több felsőoktatási intézmény pápai jóváhagyása is kapcsolódott. A University of Aberdeen hivatalos történeti ismertetése szerint a King’s College-t William Elphinstone aberdeeni püspök alapította VI. Sándor 1495. február 10-i bullája alapján. A Valenciai Egyetem hivatalos története szerint a valenciai Estudi General pápai jóváhagyását VI. Sándor 1501. január 23-i bullája adta, amelyet királyi privilégium követett.

A műpártolás és az építkezések megítélése kettős. Művészettörténeti szempontból a Borgia-lakosztály és a római beruházások fontos reneszánsz emlékek; egyháztörténeti szempontból ugyanakkor azt is mutatják, mennyire összefonódott a pápai hivatal személyes és családi reprezentációval.

Zsidók és más vallási közösségek Rómában

A spanyolországi zsidók 1492-es kiűzése után több menekült Rómában is megjelent. VI. Sándor politikája nem modern értelemben vett toleranciát jelentett, hanem a római zsidó közösség ellenőrzött, adóztatott és jogilag korlátozott jelenlétének fenntartását a középkori–reneszánsz pápai város vallási, fiskális és jogi rendjében.

Halála és temetése

III. Kallixtusz és VI. Sándor síremléke a római Santa Maria in Monserrato degli Spagnoli templomban.

1503. augusztus 6-án VI. Sándor és Cesare Borgia Adriano Castellesi da Corneto bíboros villájában vett részt vacsorán. Nem sokkal később mindketten megbetegedtek. A pápa állapota gyorsan romlott, és 1503. augusztus 18-án meghalt Rómában.

Halála körül hamar elterjedtek a mérgezési történetek. A legismertebb változat szerint a pápa és Cesare egy ellenfélnek szánt mérget fogyasztott el tévedésből. Ez a történet jól illeszkedett a Borgia-méreg legendájához, de bizonyítottsága gyenge. A kortárs és későbbi források között lázról, maláriáról vagy „római lázról” szóló magyarázatok is szerepelnek. Rómában az augusztusi hőség és a mocsaras környezet miatt a malária gyakori volt.

A holttest gyors felpuffadása és bomlása sok kortársban megerősítette a mérgezés gyanúját. Orvostörténeti szempontból azonban ez önmagában nem bizonyít mérgezést: az augusztusi római hőség, a betegség lefolyása és a temetés körüli késedelem is magyarázhatta a test állapotát. A modern történetírás ezért rendszerint valószínűbbnek tartja a lázas fertőző betegséget, bár a halál pontos oka teljes bizonyossággal nem rekonstruálható.

VI. Sándor halála után Rómában erős ellenszenv és félelem övezte a Borgia-családot. Cesare maga is súlyosan beteg volt, ezért nem tudta teljes erővel irányítani a konklávét és a hatalmi átmenetet. III. Piusz rövid pontifikátusa átmeneti bizonytalanságot jelentett, majd II. Gyula megválasztása végleg megváltoztatta a helyzetet.

VI. Sándor földi maradványait végül a római spanyol nemzeti templomhoz, a Santa Maria in Monserrato degli Spagnoli templomhoz kapcsolódó helyen helyezték el. Ugyanitt őrzik III. Kallixtusz pápa emlékét is. A Borgia-pápák spanyol eredete miatt ez a templom különösen alkalmas volt emlékezetük helyszínének.

III. Piusz pápa halálát a történeti irodalom túlnyomórészt betegséghez és rossz egészségi állapothoz köti; a mérgezési spekulációk nem tekinthetők bizonyított ténynek. II. Gyula pápa, korábbi nevén Giuliano della Rovere, VI. Sándor régi ellenfele volt. Pápaként felszámolta a Borgia-befolyást, visszaszerezte a pápai területeket, és a pápai állam megerősítését már nem a Borgia-család, hanem a pápaság intézményi hatalma érdekében folytatta. Cesare Borgia itáliai bázisa gyorsan összeomlott; 1507-ben Navarrában halt meg. Lucrezia Ferrarában élt tovább, ahol fokozatosan megbecsült hercegnévé vált.

Történeti megítélése és a Borgia-legenda

John Collier 19. századi festménye, A Glass of Wine with Caesar Borgia, a Borgia-mérgezési legenda populáris képét jeleníti meg, nem történeti dokumentum.

VI. Sándor megítélését már életében erősen befolyásolták politikai ellenfelei. A római bárói családok, a Della Rovere-kör, a firenzei és velencei diplomácia, Savonarola hívei és a nápolyi érdekcsoportok mind saját szempontjaik szerint formálták a róla szóló képet. A kortárs források között különösen fontos Johann Burchard pápai ceremóniamester naplója, Stefano Infessura krónikája, velencei és firenzei követjelentések, valamint Francesco Guicciardini későbbi történeti művei. A fekete legenda kialakulásában nemcsak római és itáliai politikai ellenfelek, hanem Savonarola követői és későbbi protestáns polémikusok is szerepet játszottak. Catherine Fletcher szerint a VI. Sándor és az ördög közötti paktumról szóló történetek először Savonarola környezetében kaptak lendületet, majd a reformáció korában a pápaellenes propaganda részévé váltak.

Kortárs források és forráskritika

E források nélkülözhetetlenek, de nem azonos súlyúak és nem minden esetben semlegesek. Burchard részletesen rögzít udvari eseményeket, de naplójának átadási és szerkesztési története miatt egyes epizódok forráskritikát igényelnek. Infessura erősen pápaságkritikus római közegből írt. Guicciardini nagy történetíró, de későbbi politikai és firenzei nézőpontja is befolyásolta értékelését. A velencei követjelentések sokszor értékesek, de diplomáciai pletykákat és politikai ellenérdekeket is közvetíthetnek.

A 16–19. századi felekezeti viták tovább erősítették a negatív képet. A protestáns történetírás VI. Sándort gyakran a reformáció előtti pápai romlottság jelképeként használta. A katolikus apologetika ezzel szemben időnként túlzottan védekező irányba ment, és a valóban terhelő tényeket is gyengíteni próbálta. Ludwig von Pastor klasszikus pápaságtörténeti műve, Peter de Roo apologetikus, de levéltári anyagokban gazdag vállalkozása, valamint Pezenhoffer apologetikus munkája mind ennek a historiográfiai vitának részei.

A Borgia-fekete legenda

A „Borgia-fekete legenda” a Borgia-család köré épült sötét elbeszélésrendszert jelenti. Fő elemei a mérgezések, a vérfertőzés, a titkos orgiák, a gátlástalan gyilkosságok és a vallástalan cinizmus. A legenda részben valós történeti botrányokból indult ki: VI. Sándor gyermekei, Cesare kegyetlen politikája, Alfonso d’Aragona meggyilkolása, a nepotizmus és a pápai javadalmi visszaélések nem puszta kitalációk. A fekete legenda azonban ezeket a tényeket gyakran szenzációs, moralizáló és forráskritikailag gyenge történetekkel bővítette.

A Lucrezia Borgiával kapcsolatos vádak jó példát adnak arra, miként keveredtek a Borgia-család valós politikai botrányai későbbi feketelegendás elemekkel. A modern kutatás szerint Lucrezia első két házassága elsősorban VI. Sándor és Cesare Borgia szövetségpolitikáját szolgálta. A vérfertőzési vád egyik fontos kiindulópontja Giovanni Sforza sértett reakciója volt, miután házasságát 1497-ben impotenciára hivatkozva érvénytelenítették; Pezenhoffer apologetikus értelmezése ezt politikailag motivált bosszúrágalomként kezelte. Lucrezia római évei a Borgia-udvar botrányos légköréhez kötődtek, és hírnevét tovább terhelte Alfonso d’Aragona 1500-as meggyilkolása, amelyet a történetírás többnyire Cesare politikai érdekeihez kapcsol. Arra azonban nincs szilárd bizonyíték, hogy Lucrezia maga mérgezőként, gyilkosság részeseként vagy vérfertőző viszonyok szereplőjeként működött volna. Ferrarai évei — ahol Alfonso d’Este feleségeként udvari, vallási, mecénási és időnként kormányzati szerepet töltött be — kifejezetten ellentmondanak a későbbi démonizált képnek. A Lucrezia-kép dokumentumalapú újraértékelése már Ferdinand Gregorovius 19. századi munkájában megjelent, amely a romantikus-moralizáló hagyománnyal szemben a fennmaradt levelezésekre és levéltári anyagra támaszkodott.

Az úgynevezett „gesztenyés lakoma” a Borgia-fekete legenda egyik legismertebb, de forráskritikailag különösen vitatott epizódja. A történet főként Johann Burchard pápai ceremóniamester naplójának 1501. október 31-re vonatkozó bejegyzéséhez kötődik. A latin szöveg szerint Cesare Borgia vatikáni lakosztályában vacsorát rendeztek, amelyen ötven, a szövegben meretrices honeste cortegiane nuncupate alakban megnevezett nő vett részt; a bejegyzés később táncról, a földre szórt gesztenyék felszedéséről és szexuális teljesítményhez kötött jutalmakról is beszámol, VI. Sándor, Cesare és Lucrezia jelenlétét állítva.

A bejegyzés fordítása és értelmezése sem teljesen problémamentes. A latin denique nude kifejezést a legtöbb fordítás „végül meztelenül” értelemben adja vissza, de Henry A. Brann értelmezése szerint a párhuzamos híradásokban szereplő cortigiane nem feltétlenül „kurtizánokat”, hanem udvari embereket jelentett, a „meztelenség” pedig szerinte nem teljes meztelenséget, hanem a felsőruhák levetését is jelölhette. Ez az értelmezés azonban elsősorban a Matarazzo- és Pepi-féle párhuzamos beszámolók nyelvezetére vonatkozik, és nem oldja fel teljesen Burchard szövegének problémáját, mivel Burchard maga a meretrices és a carnaliter kifejezéseket használja.

A történet történeti értékelése ezért óvatos. Peter De Roo apologetikus értelmezése szerint a naplóhely akár későbbi interpoláció is lehetett: arra hivatkozott, hogy Burchard nem szemtanúként írt, a bejegyzés hangneme szerinte kirí a napló szokásos stílusából, és a történetet alátámasztani szokott párhuzamos híradások nem igazolják a teljes, orgiaszerű változatot. De Roo szerint Matarazzo krónikája inkább udvari hölgyekről és urakról szólt, Francesco Pepi elhagyta Lucrezia jelenlétét és a legsúlyosabb szexuális részleteket, a Silvio Savellinek tulajdonított névtelen levél pedig csak botrányos palotabeli jelenetről beszélt, a Borgiák jelenlétének említése nélkül.

Más szerzők a teljes interpolációs magyarázatot túlzottan felmentőnek tartják, mivel Burchard naplója általában fontos kortárs forrás, és legalább valamilyen vatikáni mulatság vagy vacsora megtörténte nem zárható ki. Ugyanakkor Alexander Lee szerint a „gesztenyés lakoma” ma ismert, orgiaszerű változata csak Burchard emlékirataiban szerepel ilyen formában, belsőleg valószínűtlen, és már több kortárs is kétkedéssel fogadta. Ezért az epizódot célszerű nem bizonyított történeti tényként, hanem olyan vitatott hagyományként kezelni, amelynek lehetett valamilyen udvari eseményhez kötődő magva, de amelynek legismertebb részleteit a Borgia-ellenes és moralizáló irodalom erősen felnagyíthatta vagy átalakíthatta.

Modern értékelés

A modern történetírás VI. Sándor megítélésében többnyire elutasítja mind az apologetikus felmentést, mind a kritikátlan feketelegendás ábrázolást: nem fogadja el kritikátlanul a vérfertőzés, sorozatos mérgezés és démoni Borgia-udvar népszerű képét, de nem is menti fel VI. Sándort a nepotizmus, szimónia, erkölcsi botrány és dinasztikus politika alól. A leggyakoribb modern értékelés szerint nagy képességű, energikus, politikailag rendkívül tehetséges, de erkölcsileg súlyosan kompromittált reneszánsz pápa volt.

VI. Sándorral kapcsolatban a szimónia kérdése két szinten jelentkezik. Az első az 1492-es konklávé: itt a történeti kérdés az, hogy a pápaválasztást milyen mértékben befolyásolták javadalmi ígéretek, pénzbeli ajándékok és politikai alkuk. A második a pápasága alatti javadalmi és hivatali politika: itt azt kell vizsgálni, mennyire használta a pápai hivatalokat és egyházi jövedelmeket pénzügyi, katonai vagy családi célokra. A késő középkori kúria pénzügyi rendszere már VI. Sándor előtt is sok kritikát váltott ki, de a Borgia-család felemelésével való összefonódás különösen súlyossá tette a kérdést.

Alakja a reformáció korának és a későbbi felekezeti vitáknak egyik gyakran idézett példája lett a reneszánsz pápaság erkölcsi válságára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tanbeli vagy hivatalos egyháztani értelemben eretnek pápa lett volna. A fő probléma nem a pápai tanítás tartalma, hanem a pápa személyes életvitele, családpolitikája, pénzügyi gyakorlata és világi hatalompolitikája volt.

A 21. századi összefoglaló irodalom – például a Cambridge pápaságtörténeti kézikönyvének Borgia-fejezete – VI. Sándort nem egyszerű feketelegendás szörnyalaknak, de nem is félreértett reformernek tekinti. Pápasága egyszerre példája a reneszánsz pápaság politikai és kulturális erejének, valamint annak az erkölcsi és egyházkormányzati válságnak, amely a 16. század eleji reformigények hátteréhez tartozott.

A modern értékelés egyik nehézsége, hogy VI. Sándor esetében a valóban dokumentálható visszaélések és a későbbi feketelegendás elemek gyakran összekeveredtek. A gyermekek nyílt előmozdítása, a nepotizmus, a pápai állam családi érdekekkel összefonódó konszolidációja és a konklávét övező szimóniagyanú nem puszta kitaláció. Ugyanakkor több szerző arra figyelmeztet, hogy a konkrét vesztegetési részletek, a szexuális botrányok egy része és egyes gyilkossági vádak ellenséges diplomáciai híreszteléseken, utólagos politikai propagandán vagy felekezeti polémikán keresztül hagyományozódtak. Ezért VI. Sándor megítélésében célszerű különválasztani a biztosan dokumentálható család- és hatalompolitikai gyakorlatot, a valószínű, de nem minden részletében bizonyítható vádakat, valamint a későbbi Borgia-legenda szenzációs elemeit.

Kronológia

• 1431 körül, valószínűleg január 1. – Rodrigo Llançol i de Borja születése Xàtivában.
• 1455 – Nagybátyját, Alfonso de Borját III. Kallixtusz néven pápává választják.
• 1456 – Rodrigo bíboros lesz.
• 1457 – A római egyház alkancellárává nevezik ki.
• 1468 vagy 1471 – papi felszentelésének vitatott dátuma.
• 1471 – Albano bíboros-püspöke lesz.
• 1476 – Porto bíboros-püspöke lesz.
• 1483 – A bíborosi kollégium dékánja lesz.
• 1492. augusztus 11. – Pápává választják, felveszi a VI. Sándor nevet.
• 1493 – Kiadja az amerikai demarkációs bullákat; Cesare Borgia bíboros lesz.
• 1494 – VIII. Károly francia király megkezdi itáliai hadjáratát.
• 1495 – A pápa részt vesz a franciaellenes Szent Liga létrehozásában.
• 1497 – Juan Borgia meggyilkolása; VI. Sándor reformprogramot hirdet.
• 1498 – Savonarolát Firenzében kivégzik; Cesare lemond a bíborosi rangról.
• 1499 – Cesare francia támogatással megkezdi közép-itáliai felemelkedését.
• 1500 – Jubileumi szentév Rómában.
• 1501 – Lucrezia Borgia házasságot köt Alfonso d’Estével.
• 1502 – Cesare romagnai hatalma tetőpontjára jut; senigalliai leszámolás.
• 1503. augusztus 18. – VI. Sándor halála Rómában.

Pápai dokumentumai

VI. Sándor pápai dokumentumai között bullák, brévék, kinevezések, javadalmi okiratok, diplomáciai levelek és missziós rendelkezések találhatók. Különösen jelentősek az 1493-as amerikai demarkációs bullák, a jubileumi rendelkezések, a oszmánellenes diplomáciához kapcsolódó dokumentumok és a pápai állam kormányzatára vonatkozó iratok.

• Documenta Catholica Omnia: Alexander VI (latin nyelven). (Hozzáférés: 2026. május 5.)

Források

• Burchard, Johann. Pope Alexander VI and His Court: Extracts from the Latin Diary of Johannes Burchardus, translated by F. L. Glaser, New York: N. L. Brown (1921) 
• Bradford, Sarah. Lucrezia Borgia: Life, Love and Death in Renaissance Italy. London: Viking (2004) 
• Cloulas, Ivan. The Borgias. New York: Franklin Watts (1989) 
• De Roo, Peter. Material for a History of Pope Alexander VI, His Relatives and His Time. New York: The Universal Knowledge Foundation (1924) 
• Duffy, Eamon. Saints & Sinners: A History of the Popes. New Haven: Yale University Press (1997) 
• Fraknói, Vilmos. Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római szentszékkel. Budapest: Szent István Társulat (1901–1903) 
• Kelly, J. N. D.. A Dictionary of Popes, 2nd, Oxford: Oxford University Press (2010) 
• Mallett, Michael. The Borgias: The Rise and Fall of a Renaissance Dynasty. London: The Bodley Head (1969) 
• O'Malley, John W.. A History of the Popes: From Peter to the Present. Lanham: Sheed & Ward (2010) 
• Pastor, Ludwig von. The History of the Popes from the Close of the Middle Ages. London: Kegan Paul, Trench, Trübner & Co. (1898–1953) 
• Pezenhoffer, Antal. VI. Sándor meg Luther: Párhuzam a legrosszabb pápa és a hitújító között. Budapest (1937) 
• Shaw, Christine. The Italian Wars 1494–1559: War, State and Society in Early Modern Europe. Harlow: Pearson (2012) 
• Alessandro VI. Enciclopedia dei Papi, Treccani. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Murphy, Francis Xavier: Alexander VI. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• CATHOLIC ENCYCLOPEDIA: Pope Alexander VI. New Advent. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Sándor, VI.. Magyar Katolikus Lexikon. (Hozzáférés: 2026. május 5.)

További információk

• Alexander VI. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Alessandro VI. Treccani, Enciclopedia dei Papi. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Pope Alexander VI. Catholic Encyclopedia / New Advent. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Treaty of Tordesillas. Encyclopaedia Britannica. (Hozzáférés: 2026. május 5.)
• Documenta Catholica Omnia: Alexander VI (latin nyelven). (Hozzáférés: 2026. május 5.)

Kapcsolódó cikkek

• Cesare Borgia
• Lucrezia Borgia
• Pápai Állam
• Itáliai háborúk
• Tordesillasi szerződés
• Girolamo Savonarola

Előző pápa:
VIII. Ince

Római pápa
1492 – 1503

Következő pápa:
III. Piusz